Weboldal betöltése...
 








DirectWeb

Az Osonó teljes társulata augusztus 20-án indul thaiföldi turnéjára az Ahogyan a víz tükrözi az arcot előadással. Az előadás egyik érdekessége az lesz, hogy az osonós színészek mellett thaiföldi színészek is fellépnek, így az ők történetei is beépülnek az előadásba.

A napló utolsó része:

2012. április 15.


Sajnos ma sem volt olyan jó internetünk, hogy Skype-on be tudjunk jelentkezni a Sepsi Rádióba. Az itteni internetnek ez nagy megpróbáltatás lenne. A napot, a másik két nagyobb téma megbeszélésével kezdjük. Óhatatlanul vissza kell térnünk az előző témáinkra is, hiszen bejönnek az infók a nagykövetségektől. Kicsit drága a romániai kitérője a thaiföldi csapatnak. Thaiföld 30 euróért ad egy vízumot a román állampolgároknak. Ugyanez fordítva 65 euró. Az utazási költségek is eléggé magasak Magyarországról, legalábbis a közösség mostani anyagi helyzetéhez mérve. Abban maradunk, hogy mindenképp megpróbálnak eljönni. Még keresik ennek a lehetőségét, de indulásunk előtt, 23-án fogják tudni megadni a végleges választ. Közben kiderült az is, hogy az önkéntességi papírokat gyorsan be kell indítani, mert egy hosszú és bonyolult procedúra. Otthon kell kezdjük, két hivatalon is át kell menjenek a dokumentumok, igazolások, kérések, amíg majd vízumot kapnak a fiúk. Aztán odahaza, a megérkezés után még egy sor bürokratikus munka. Mindez összesen olyan 200 euróba kerül fejenként. Elszántságunk mindkét részről nagy, így egyelőre a bürokrácia nem tántorít el bennünket. Ugyanakkor bízunk benne, hogy odahaza megkapjuk a kellő segítséget és összefogást az ügy intézésében. Mindig abból indulunk ki, hogy az ügy jó, így miért ne sikerülne. Bízunk az Isteni Gondviselésben. Ahogy a Taizé-i Roger testvér mondta a kezdeti, nehéz időszakokban: "Lassacskán a Szentlélektől mindent megkapunk." Most már nagyjából rögzített az Osonó augusztusi Thaiföldre való érkezése. 20-a körül érkezik meg a csapat az Ahogyan a víz tükrözi az arcot előadással. Egy hét próba és átalakítás után, a tervek szerint nagyon sok turné és kiszállás vár majd ránk. A Moradokmai Színházi Központ vezetője szerint, az előadásunkban megszólaló témák alapvetően fontosak és aktuálisak. Az előadás itteni érdekessége az lesz, hogy az osonós színészek mellett thaiföldi színészek is fellépnek az előadásban, így egy-egy jelenetet "ittenire" hangolunk át. Thaiföldi statisztikák mellett, majd a színészek történetei is beleszövődnek az előadásba. Az Osonó életében először történik egy ilyen alkotó-munkára kísérlet, ezért nagyon várjuk ezt a találkozást. A szövegek angol változatát átadtuk, hiszen hamarosan meg kell születnie a thai változatnak. A thai színészek monológjait bejelöltük, valamint a fényeket, díszletet, kelléklistát átnéztük, hiszen el kell döntenünk, hogy mit kell hozzunk és mi az, ami itt beszerezhető. Elkezdődött a tervezés és szervezés. A turné folytatásaként egy páran majd itt maradunk, hiszen felújítjuk a közös előadásunkat. Ennek a felújításnak is a körülményeit most gondoltuk át. Lesz egy pár szereplőcsere, és mivel elvitte az árvíz az egész díszletet, azt is újra kell tervezni. Próbálunk elmozdulni abba az irányba, hogy mivel az Ahogyan a víz tükrözi az arcot előadásunknak eleve kell egy itteni díszletet felépíteni, a két díszletet oldjuk meg egyből. Itt amúgy is több embernek kell előadnunk mindkét előadást, mint odahaza. És amint tudjuk, Thaiföldön hatalmas termek vannak az iskolákban, színházakban. Vendéglátóink szerint, majd október elején a Carnival előadásunkkal egy indiai turné is lesz, többet fogjuk Thaiföld határain kívül játszani, mint azon belül. A téma nagyon aktuális errefelé, így kíváncsian várjuk, hogy hogyan fogja más országok nézőit megszólítani ez az előadást. Mindenképp egy jó alkalom elmenni, ott lenni velük, játszani, beszélgetni és találkozni. Délután indulunk be a városba. A cél az, hogy a buszpályaudvarról elvegyük azokat a fiúkat, akikkel holnap kezdünk el dolgozni. Természetesen most sem tudunk pontosan elindulni. Már nevetnek is mikor mondjuk, hogy a thai négy óra, az kb. öt- fél hat. Pop a buszt nem éri el, de ez minket nem lep meg. Viszont annál inkább meglepő, hogy felhívja a buszt és megkéri, hogy várjanak rá 15 percet- és várnak. Mindenki türelmes...


2012. április 20.


Már öt napja tréningezünk együtt a fiatalkorúak börtönéből érkezett mintegy 25 fiúval és lánnyal, valamint azok nevelőivel. A Moradokmai Színházi Központ a fiatalkorúak börtöneiben néhány éve vezet terápiás foglalkozásokat, amelyeket színházi gyakorlatok által valósít meg. Az állam és a színházi központ által létrehozott  terápia-projekt első részét az idén mi vezetjük. Az általunk tartott műhelyfoglalkozások készítik elő a projekt második szakaszát, amelyben a thaiföldi színházi központ vezető színésze - Gai - egy előadást hoz létre a fiatalokkal közösen, azok történeteit felhasználva. A gondolatot nagyszerűnek tartjuk, és megtiszteltetés számunkra az a bizalom, amivel felkértek erre a projektre. Két, párhuzamosan működő csoportban dolgozunk. A tréningek előtt egyeztetünk, hogy meddig is kellene eljutni a figyelemfejlesztés és színpadi jelenlét terén, valamint hogyan haladunk lépésről lépésre egyre mélyebb belső utak fele, hogy a fiatalok egyszer csak bizalommal kezdjék megosztani a történeteiket, érzéseiket, gondolataikat. Az egyik legszebb érzés ebben a munkában az a bizalom, amely megszületett a tréningezőkben. És valahogy olyan jó, hogy a nevelők vállalták ezt a fajta ittlétet: ők is megnyílnak a fiatalokkal közösen, néha elsőnek esnek ki afigyelemfejlesztő játékokban, de valahogy érződik, hogy azért vannak itt, hogy segítsenek. A cél végülis a közös alkotás megtapasztalása, az együttgondolkodás és csapatépítés, az egymás iránti tolerancia megélése. Az első napokban nagyon foglalkoztat bennünket a kérdés, hogy ki miért lehet elítélve, hiszen hihetetlenül derűs, pozitív kisugárzású, alázatos emberekről van szó. Meglep bennünket az oldottságuk, a lendületük, és több olyan helyzettel is találkozunk, mikor kiderül számunkra, hogy nagyon tehetségesek, erős jelenlétük és figyelmük van. Aztán lépésről lépésre kiderül, hogy az egyik srác, aki nagyon jól érzi a tréningen kért dolgokat, 18 éves. Egy éve van bent, még hátravan egy éve. Azért kapott ennyit, mert drogos állapotban motorbiciklizett és balesetezett. A másik kiemelkedő egyénisége a csapatnak – aki egyébként a legalázatosabb – 20 éves. Négy éve van bent és még négy éve van hátra. Ő 16 évesen fegyveres rablást követett el, aztán a pénzből kábítószert vásárolt. A csoportban van még két fiú, akik négy évet kaptak azért, mert kábítószerrel kereskedtek. Aztán megszólal egy fiú, hogy ő öt évet kapott azért, mert 16 évesen szexuális kapcsolata volt a barátnőjével, és annak szülei feljelentették. Olyan jó látni, ahogyan mesélnek előző életükről, és közben hozzáteszik, hogy már vége, teljesen másképp gondolják, már rég nem kábítószereznek. A nevelőintézetben megtapasztaltak egy másik életet, egy másik életformát, és mennyire hálásak a Moradokmai Színházi Központnak, hogy foglalkoznak velük. Újabb és újabb példája annak, hogy a szeretet képes a lélek gyógyítására. Nem tudnak angolul, tolmács segítségével értekezünk. De valahogy öt nap után másképp nézünk egymás szemébe, megszületik valami megfoghatatlan, és talán jó is, hogy nincsenek szavak rá. A szeretet elkezd munkálkodni és megérint mindannyiunkat: fiatalokat, nevelőket, tréningtartókat. Mindez a záró délutánon derül ki, amikor a "tábor" (mert tényleg olyan itt a tanítás mintha egy egész éves táborban lennének a fiatalok) többi lakója számára bemutattunk egy-két,  a tréningeken létrejött etűdöt. Ezt a hangulatot szépen kifejezte a Mucha reakciója: miután én el kellett a nézőknek meséljem, hogy mit és hogyan dolgoztunk, megkérték őt is, hogy beszéljen a saját csapatáról. Ő állt, annyit mondott, hogy nagyon jó volt és köszöni szépen...és kicsordultak a könnyei. Gai asszisztense, aki egy zömök, már idősebb srác az én csoportomban van. Nagyszerűen dobol, sokat dolgozik, érződik, hogy figyelnek rá a többiek, mintegy példakép a viselkedésben, alázatban, pozitív energiában. A jelenetét dobolással kezdi, majd arra kérem, hogy meséljen dobolás közben magáról. Az első mondata ez: én zenész vagyok, nem gyilkos... Döbbent csend, csak a dob hallatszik. Mindent elkövetünk, hogy segítsünk Gainak, hogy találja meg az előadás formai világát, illetve indítsuk be a fiatalokat a mélyebb témák, saját történeteik irányába. A teatralitásról beszélünk, az energiáról, amit nem csak a színészi jelenlétben, hanem a szöveg mondásában is keresünk. Próbáljuk rávezetni őket, hogy a jeleneteket ne realista módon közelítsék meg, hogy használják az elidegenítést, mert sokkal jobban kitágítja és elmélyíti a felhozott témákat. Szerencsére értik, érzik, és mikor két változatot készítünk, mindig bólogatnak a nézőtéren ülők, hogy melyik volt rájuk nézve az erősebb. Arra kérjük őket, hogy szövegeket hozzanak, monológokat vagy párbeszédet a saját előző életükből. Előbukkan az anya-hiány, az apával való beszélgetések, az, hogy egy verekedést hogyan él meg a belső monológ szintjén. A nevelőkből is előjön a munkájukkal való viszonyuk. Van, aki beismeri és egy jelenetben megfogalmazza, hogy elfáradt, bele van fásulva a munkába. Körbenézek, és egyértelműen érzem, hogy mindannyian testvérek vagyunk. A jeleneteket bemutattuk. Nagyon izgultak, mint a kisiskolások. Viszont nagyon erősre sikerült. Az egészet egy nagy közös zenéléssel fejeztük be. Olyan jó volt itt lenni, ebben részt venni és megtapasztalni. Ők nagyon köszönik, hogy rengeteget kaptak tőlünk, és mi tudjuk, hogy ők is rengeteget adtak nekünk. Furcsa érzés, de hiányozni fognak. És közben arra gondolok, hogy vajon otthon létrehozható lenne egy-egy ilyen projekt? Feljegyezzük és utánanézünk. Hátha...

2012. április 21.


Az utolsó napunk itt. Hamar eltelt, és hiába is tagadnánk, már most hiányzik az itteni életforma és szabadság. Annak az érzése, hogy mindenki végzi a dolgát lelkiismeretesen, és nincs háborgatva. Ma este van az utolsó - velünk eltöltött - szoborpark és zenélés. A nevelőintézetis fiúk is kijönnek. Nagyon jól zenélnek. A tegnap este, körbeültek a táborban, és két órán keresztül zenéltek és énekeltek. Amit megfigyeltünk az, hogy itt mindenki tud legalább egy hangszeren játszani, de leginkább az jellemző, hogy több hangszeren, és ezt a dalok között váltogatják. Egy erőteljes két óra volt, a zene, az éneklés és a dobolás összetartott bennünket. Közösségi élményben volt részünk. Valami szépséggel töltött el az, hogy ennek a közösségi élménynek a megéléséhez nem volt szükség alkoholra vagy más pótszerekre. Egyszerűen a hangszerek által megtörtént a csoda. Most döbbenek rá, hogy odahaza mennyire nagy kár és megfosztottság az, hogy az emberek és fiatalok nagy része nem tud hangszeren játszani. A közös zenélések sokat tudnának segíteni... Az utca egyik részét teljesen elálljuk. Négy- négy szobor, és közöttük 16 srác, aki zenél és énekel. Az emberek tolonganak. Fantasztikus élmény nekik is, de nekünk is. Mindannyian érezzük, hogy ez az utolsó este.

2012. április 22.


A közösség tanárainak és diákjainak nagy része ma kapja ki az egy évben esedékes egy hetes vakációt. Mi is hamarosan visszautazunk a Bangkok közelében található tanyára, ahol az eddigi alkalmakkor voltunk. Itt valóban jobb, mert az éjszakai hőmérséklet emberi és szúnyogok sincsenek. Tíz órára beszéltük meg az indulást, de helyi szokás szerint fél egy lett belőle. Így alkalmunk van végignézni, ahogy mindenki elmegy. Nagyon érdekes érzés. Elsőnek a börtönös fiúk mennek. Egy- két fényképkészítés, aztán hosszasan integetünk. Már most elkezdtük leszervezni, hogy az augusztusi turné alkalmával elmegyünk hozzájuk is. Aztán szerre a diákok is mennek. Van, aki után a szülők jönnek. Érdekes megismerkedni velük. Aztán egy nagy csoportot kivisznek az állomásra, mert ők egy irányba mennek. Lassan kiürül minden. A diákok egyébként egész évben itt vannak, és csak egy hét vakáció van számukra. Van, aki örvend, hogy egy kicsit hazamehet, van, aki nem annyira lelkes. Az itteni közösség helyett egy tönkrement család fogadja majd. Elindulunk mi is. Egy tíz órás út vár ránk. Rengeteg ötletünk, tervünk, pozitív energiánk van a munkánkkal kapcsolatosan. Valahogy olyan jó lenne ezeket otthon, a kelet- európai körülmények között nem elveszíteni. Valahogy olyan jó lenne otthon is ezeknek, vagy hasonló projekteknek nekifogni. Valahogy olyan jó lenne élhetőbb országot létrehozni erős civil kezdeményezésekkel. Valahogy olyan jó lenne nem beleroskadni a bürokráciába, az agyonszabályozásokba. Utazás közben nézem, hogy mennyire ritka a közlekedési tábla. Mennyire szabályozva a sebesség, de egyáltalán a forgalom. Egy szabadságot érzek ebben is. Megkérdezem a sofőrünket, hogy milyen gyakran vannak közúti balesetek. A válasz rövid: nagyon ritkán... Mivel nincs annyi szabály, mindenki figyel...

 

A teljes napló ITT olvasható

 

25 nap Thaiföldön
 


A fényképek ITT tekinthetőek meg



 
Plugor Sándor
Művészeti Líceum
- drámatagozat
Művészeti
Népiskola
színészosztály